Tudni érdemes: az 1800-as évek végéig átlagos vízhozam esetén a mai Népfürdő utca vonalában húzódhatott a Duna-part. Áradás esetén előtte akár a Váci út vonaláig is szétterjedhetett a folyam. Erre utalhat a közelben lévő Dagály utca elnevezése is. Azóta a köztes területet feltöltötték, pl. Dagály Fürdő vagy az Elektromos Sporttelep.
Bővebben:
A rákospataki híd és az aquincumi Dunaszakasz védelmének kérdései:
Aquincum kedvező földrajzi adottságaihoz jól alkalmazkodott a római kori település beépítettsége is, egyaránt kihasználva a szárazföldi utak és a Duna folyó adta közlekedési és határvédelmi lehetőségeket. A határvédelemnek különleges fontossága volt ezen a területen, hiszen Aquincumban a helytartói székhely hatékony védelmét is biztosítani kellett. Annál is inkább, mivel a helytartói palota maga egy szigeten, a legiotábortól északkeletre, a canabae előterében, szinte védtelenül, homlokzatával a túlpart, a „barbaricum” felé fordulva helyezkedett el. Nemcsak a palota, hanem e palota védelmi rendszere sincs teljes mértékben feltárva. Az ebbe a körbe sorolható emlékek nagy részét a XIX. században vagy a XX. század első felében figyelték meg a Duna itteni szigetein, pesti és budai oldalán, sőt a folyó medrében is. A leletmentő jellegű feltárások az iparosítás megindulásával, majd a Duna szabályozásának munkálataival együtt kezdődtek meg. Jelentőségük ellenére e létesítmények kutatása – elsősorban az egyes területek adottságai, helyzete miatt – a XIX. évszázad óta mégis egyre inkább háttérbe szorult. Egyes emlékek pedig ma már nem is hozzáférhetők, sőt némelyek elpusztultak. Helyes értelmezésük azonban csak összességükben lehetséges, mivel funkcionális, topográfiai kapcsolatban állottak egymással.
A helytartói palota i. u. 106-ban, amikor Aquincum Pannonia inferior helytartói székhelye lett, kezdődhetett meg a helytartói palota építése az Óbudai (a mai Hajógyári) szigeten, amelyet a későbbiekben jelentősen átépítettek és bővítettek. A palotát legkésőbb a diocletianusi közigazgatási reformok idején hagyhatták fel. A publikációk ezt a Duna vízszintjének megemelkedésével magyarázták s áradásra utaló jeleket valóban megfigyeltek a feltárásokon. Pusztulásra utaló nyomok nem voltak, tehát az épületet tervszerű kiürítéssel hagyhatták el. Ugyanakkor a határvonal sokkal veszélyesebbé vált, hiszen a 260. évi háború az aquincumi legiotábort is erősen érintette. Nem lehet véletlen, hogy a szigeten előkerült utolsó helytartófelirat egyben az utolsó consularistól, M. Aurelius Valentinianustól származik; a lovagrendű praesides már nem a szigeti palotában lakhattak.
1835-ben, a hajógyár építési munkálatainál bukkantak a palota fürdőszárnyának maradványaira az egymás mellett elhelyezkedő két sziget közül a nyugati Kis szigeten. Az épület kutatása azóta mindig a hajóépítés árnyékában folyt. A hajógyár leállítása óta a szigeten a római kori topográfia tisztázását és a helytartói palota kiterjedésének meghatározását célzó kutatások folytak.
A Duna XIX. századi szabályozása eredményeképpen a folyó vízszintje megemelkedett, ezért a Hajógyári szigetet a korábbi járószinthez képest mintegy 1-1,5 m-rel feltöltötték. Mindezek következtében a talajvízszint is megemelkedett, megnehezítve ezzel az ásatásokat és az emlékek bemutatásának lehetőségét.
Római kori hidak és a rákospataki ellenerőd:
A Duna szabályozása során 1874-75-ben a meder mélyítésével együtt a Hajógyári szigettől keletre fekvő kicsiny Fürdő szigetet is kikotorták. A keleti Dunaparton úgynevezett párhuzamművek létesítésével a folyómedret beszűkítették és kimélyítették, a mögötte lévő területet feltöltötték és ott új árvízvédelmi gátat építettek. A munkákat Rómer Flóris kísérte figyelemmel és az előkerült emlékeket Zsigmondy Gusztáv, a főváros mérnöke mérte fel. A felmérések az OMVH térképtárában maradtak fenn, a Duna szabályozási térképre rávezetve, egy vázlat pedig az Aquincumi Múzeum rajztárában található (ltsz. 272).
E munka során a Fürdő szigeten egy római kori híd pillérjeinek alapozására akadtak. Ugyanitt feliratos kövek és épületfalak is voltak, amelyeket, tekintettel az ottani hőforrásokra, római kori fürdő maradványainak véltek. E maradványokat kikotorták.
A híd a keleti Duna-parton a Rákos-patak torkolatánál épült kisebb erődöt, Transaquincumot kötötte össze a Hajógyári szigettel és ezen keresztül a legiotáborral. Az erőd legkésőbb Commodus idején épült meg, de a 4. században átépítették. Fontos út kiindulópontja volt a szarmaták területei felé. Feltárására a XIX. század elején került sor, felmérése az 1870-es években történt meg, amikor árvízvédelmi sánc került fölé). Az erőd mai és a híd egykori helyének meghatározása is e régi felmérések összevetése alapján volt lehetséges, hiszen a folyamszabályozás és a modern beépítettség miatt a környék teljesen megváltozott. Területe ma sincs beépítve, sportpálya (Csatornázási Művek, ERDÉRT). Az egykori sziget helyén ma a Duna medre és partvonala van, a keleti szomszédságában lévő Dagály fürdőt minden bizonnyal az egykori hőforrások táplálják.
A ránkmaradt kevés dokumentáció ellenére és felmérési vázlat alapján a római híd helye nagyjából meghatározható, sőt az 1980-as évek elején kísérletet tettünk arra, hogy azt a helyet megtaláljuk, ahol a híd a Hajógyári szigeten partot érhetett. Sajnos, a hajógyár működése idején a korlátozott lehetőségek mellett ez nem sikerült.
Az eredeti rajzokból megállapítható volt, hogy az egykori Fürdő szigeten egy rajta keresztülvezető híd négy pillérjének alapozásához tartozó, 6-8 sorban levert cölöpökből álló rácsozatok (Pfahlrost) kerültek elő. Bár a pilléralapozásul szolgáló cölöprács felülnézeti rajzán és a felmérési vázlaton kívül a múlt században másféle metszet- vagy szerkezeti rajz nem készült, de az említett rajzon is kivehető a cölöpök között és körül a döngölt köves agyagos föld. A vasaló alaprajzú hídpillérek hegyes vége a folyásiránnyal szembe nézett s a cölöprács tetején vízszintesen lefektetett gerendasor volt. Erre a gerendasorra került a hídpillér felmenő, kőből épült, kváder borítású része. A kiszáradás meggátolása céljából e fa részek nem lehettek magasabban, mint a mindenkori legalacsonyabb vízállás. Ez a szabály természetesen a folyómederben lévő pillérekre vonatkoztatható, de a szinteket nyilvánvalóan egyeztették a hídnak a Fürdő szigeten átvezető szakaszával. Bár erre már nincs biztos támpontunk, de az egykori jelentések sok megmunkált kőről tesznek említést, mind a Duna medréből, mind a Fürdő szigetről. Bővebb dokumentáció híján utólag nem dönthető el, hogy azok mennyiben tartoztak a hídhoz, mennyiben más építményhez.
A fenti leírás a szakirodalomban a cölöprácsozat vagy cölöprostély alapozású hidakra (Pfahlrostbrücke) illik, a mi hidunk is ebbe a csoportba sorolható. Hasonló konstrukciójú hidak több helyről is ismertek. A Rajna mentén pl. Kölnből, Mainzból. A Moselnél Trierből a régebbi híd, Koblenzből. A Duna mentén pl. Enns.
Igen nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a szigeti átvezetésen kívül a keleti Dunaágban a mederből is kikotorták a múlt században a hídpillérek alapozásául szolgáló cölöpkötegeket. Reális esély a további kutatás folytatására elsősorban a Nagyszigeten lenne, az ott várható hídfő vagy az odavezető út megtalálásával. Bár rendkívül fontos lenne a Rákos-pataki ellenerőd hitelesítő kutatása, hiszen régészeti módszerekkel soha nem tárták fel - ezúton talán a keleti hídfő kérdése is megoldhatóvá válna - ez, az anyagi nehézségektől eltekintve, a modern utcák és a sportpálya jelenlegi használata mellett nem egyszerű, valószínűleg csak részben megvalósítható feladat.
Éppen a fentiek miatt volt az újabb kutatások közül nagyon szerencsés egy újabb hídhoz tartozó hídfő megtalálása az óbudai parton az Aranyhegyi patak egykori torkolata mellett. A híd a helytartói palotától északra biztosított összeköttetést a sziget és a szárazföld - nyilván a limesút - között.
Falak a Duna medrében:
Szintén a duna szabályozási munkák során mértek fel (és kotortak ki) két vastag kőfalat, amelyek a Duna nyugati ágában keletnyugati irányban a folyómederben húzódtak az óbudai Duna-part és a Hajógyári-sziget között. E két fal értelmezése a mai napig sem megoldott. Korábban úgy vélték, hogy a i. u. első két évszázadban a sziget még egybefüggött a szárazfölddel és a falak a korai legiotábor védőfalai lehettek. A falak helyének felmérési rajzán kívül (szintén az OMVH) tervtárában) más dokumentáció nem maradt, ezért biztosat nem lehet rendeltetésükről mondani.
Időközben a terület jó része hozzáférhetetlenné vált. A XX. század elején a budai Duna-parton megépült a HÉV pálya, amelyet a legiotábor előtt és a canabae északkeleti részén közvetlenül a folyóparton vezettek és kívülről mélyen alapozott támfallal támasztottak meg. A támfal és a folyó közötti keskeny sáv már utólagos feltöltés, amely fölé 1979-80-ban még egy autóutat is építettek, így lehetetlen a múlt századi megfigyelések kontrollálása ezen a partszakaszon.
Őrtornyok:
A Margitsziget északi és déli végén épült valentinianuskori őrtornyokat ugyancsak a XIX. századi építkezések alkalmával tárták fel. Az eddigi eredmények a fentiekben leírt építmények túlnyomó többsége egy kisebb leletmentés kivételével régi ásatások során került elő. Publikációk alig vannak és még a helytartói palota esetében is igencsak szűkösek. A ránk maradt dokumentációk többnyire hiányosak vagy nincsenek is meg. Mégis, ha topográfiai összefüggéseiben vizsgáljuk a fent felsorolt létesítményeket, néhány következtetést megengednek. Elhelyezkedésük alapján megállapítható, hogy azok az általános védelmen túlmenően együttesen és elsősorban a helytartói palota védelmi rendszerét alkotják. Hozzá kell tenni azt, hogy természetesen nincs kizárva további építmények előkerülése sem, de a meglévők arra engednek következtetni, hogy a palota előretolt helyzete ellenére sem volt olyan védtelen, mint első látásra vélnénk. Több irányból jól működő előjelző rendszer szolgálta a biztonságát, amelyek jó része a 2. század közepére/végére már megépült. Ezt a meglévő rendszert bővítették ki a 4. században, noha ekkor már nem a szigeten lévő helytartói palota védelmére, hanem hogy a megnövekedett határvédelmi igényeket kielégíthessék.
Az eredeti védelmi rendszer fontos része volt a Kis sziget csúcsa fölötti híd, amelyhez őrállomás is kapcsolódhatott. Amellett, hogy biztosította az átkelést a nyugati Dunapart és a nagyobbik sziget között, az óbudai Dunaág forgalmán kívül jól belátható és ellenőrizhető volt a két sziget közötti keskeny Dunaág és így a helytartói palota közvetlen védelmét szolgálta.
A nagyobbik szigetről vezetett híd a balpartra, a transaquincumi erőd irányába. A kutatás általában feltételezte, hogy ebből az erődből egyenes út vezethetett a legiotábor irányába. A kérdés csak ásatási lelet segítségével lenne véglegesen eldönthető. Felmerül mégis a kérdés, valóban volt-e az Aranyhegyi patak torkolatánál épült hídon kívül még egy másik is és annak maradványait nem kellett volna a HÉV pálya építésénél megtalálni. Nem lehet kizárni, hogy tudatos védelmi szempontok játszottak ennél az elrendezésnél szerepet.
A Margit sziget északi csúcsánál lévő őrtornyok ugyan Valentinianus koriak lehetnek, de a közelben, a Duna medrében és a Fürdőszigeten talált feliratos kövek szinte kivétel nélkül korábbiak és helytartókra vagy magas rangú katonatisztekre utalnak, vagy a császár üdvéért állított dedikációk, így azok korábbi, katonai rendeltetésű épületek meglétét jelezhetik
A védelmi rendszerrel összefüggésben lehetne talán értékelni a Dunában talált falakat is. Amíg azonban ezek folytatása akár a szigeten vagy a szárazföldön elő nem kerül, véglegesen nem határozható meg funkciójuk. Nem valószínű mégse, hogy eredetileg nem a Dunán keresztül épültek volna. Inkább valamilyen duzzasztó vagy kikötő létesítésére lehetne gondolni velük kapcsolatban, mint arra, hogy az eredetileg szárazföldi létesítmény később, pl. a 2. század folyamán került volna víz alá és az óbudai Dunaág is csak ebben az időben keletkezett volna. Sajnos, éppen az érintett Duna-part kutatottsága marad el a tőle nyugatra lévő 2-3. századi legiotáborétól, így közvetett adatokkal sem rendelkezünk az említett falak funkciójának meghatározásához. Semmiképpen sem mellőzhetjük azonban azt a körülményt, hogy a 2-3. századi legiotábor északkeleti előtere, - tehát nagyjából a via praetoria meghosszabbított vonalától északra húzódó Duna-menti sáv - éppen szemben a szigeti palotával, a 2-3. században a helytartói hivatallal kapcsolatba hozható középületeknek, szentélyeknek és fürdőknek adott helyet. Már Kuzsinszky Bálint is felhívta arra a körülményre a figyelmet, hogy az említett területen helytartók és más magas rangú személyek által állított votívfeliratok kerültek elő. Ő azonban, az akkori topográfiai ismereteknek megfelelően a területet a legiotáborhoz tartozónak, a praetorium (tulajdonképpen a principia) körzetének vélte. Cikke megállapításai helytállóak, csak éppen a helytartói hivatalra vonatkoztatandóak. A helytartói palota kiterjedését és építési periódusait, valamint a fentiekben vázolt topográfiai kapcsolatait illetően nyitva hagyott kérdések azonban csak további ásatási leletekkel lesznek biztosan eldönthetők.
Római kori Duna-híd:
A római kori Duna-híd a mai Budapest területén, a Dunán a római korban átívelő híd volt, ami az aquincumi légiós tábort kötötte össze a barbaricumi oldallal. A mai Árpád hídtól valamivel északabbra állt, érintette a Margitsziget északi csücskét. A híd végében állt a Transaquincum ellenerődje.
A híd maradványai a Duna-meder kotrásakor kerültek elő a 19. század végén; az alacsony vízállás miatt a vízből kiemelkedtek a cölöpök, ezeket Zsigmondy Gusztáv mérnök figyelte meg. 1892-ben kezdték meg a felmérését és megállapították, hogy vagy egy ideiglenes jellegű fahíd vagy egy hajóhíd pillérei lehettek.